Sziasztok! Meghoztam az első fejezetet. Remélem, hogy tetszeni fog nektek. Komi határt meg ilyesmiket nem szabok, de azért írhattok ha van kedvetek. Köszönöm egyetlen bétámnak, nicole-nak hogy átnézte <3!!
Első fejezet
A tál csörömpölve borult fel. Az égnek emeltem a tekintetemet, és a mai reggelen már vagy hatodjára számoltam el tízig remélve, hogy ha a számolás végére érek, kedves kisöcsémet nem akarom majd lecsapni.
- Az istenit Sam! Próbáld már meg rendesen megenni azt a nyamvadt müzlidet. – szóltam rá, miközben szivacsért nyúltam, és feltöröltem a csokis tejet és a félig elázott chocapic darabokat. Anya korán reggel elindult, hagyott itthon egy kis pénzt, egy gyorsan oda firkantott üzenettel. „Kérlek, vásárolj be, megint későn jövök! Szeretlek. –Anya.” Anyu pincérnőként dolgozik egy kávézóban. A fizetés nem túl sok, de nem várhatunk többet tőle. Így is halálra dolgozza magát. Szinte alig van itthon. Ha pedig idehaza van, akkor legtöbbször alszik. Annyira utálom kimerültnek látni. Úgy néz ki, mint akiből kiszívták az életet, és a halált várja. Ezért is segítek neki mindenben, amiben csak tudok. Nem hagyhatom, hogy egyedül gürcöljön. Hétvégenként a könyvtárban dolgozom, hogy én is hozzájáruljak pár dollárral a háztartáshoz. Sam lerakta a kanalat, és maszatos száját mosolyra húzta.
- Végeztem. – mondta az üres tálra mutatva.
- Rendben, akkor most menj és mosd meg az arcodat! Aztán indulunk a suliba. – adtam ki a parancsot, aztán neki álltam feltakarítani a reggeli maradványait. Bementem a szobámba, és összeszedtem én is az iskolához szükséges dolgokat. A hajamat copfba fogtam, és egy kis szemfestéket is felraktam.
- Sam! Indulás! – kiáltottam el magamat, és már az előszobába is siettem. Felvettem a cipőmet, és segítettem az öcsének is. Sam most múlt el 11 éves, de még mindig úgy viselkedik, mint aki csak most lesz 8. Néha azt hiszem, hogy egy kis fogyatékossággal született.
Kiléptünk az ajtón, majd lelifteztünk a földszintre. A lakásunk a belvárosban van, egy kicsit züllött környéken. Az ötödiken lakunk, a tetőtérben. Én a magam részéről imádom a lakást, mert teljesen az én ízlésemnek megfelelően van berendezve. Otthonos, tágas, kényelmes és még a kilátás is gyönyörű a szobámból. Útközben megvettem azt az újságot, amit minden reggel megvásárolok. A „Los Angeles sötét oldala” a lap címe. Az el nem kapott bűnözőkről, a kiderítetlen gyilkosságokról, a bankrablásokról, és ilyesmikről szól. Mindig szeretem tudni, hogy kikkel állok szemben. Most például a címlap sztori arról szólt, hogy van egy férfi, aki éjszaka gimnazista lányokat kap el, és erőszakolja őket meg a sikátorba. De nem ez az egészben a legrémisztőbb. Hanem az, hogy közben megöli őket. Már három holt testet találtak meg, csak ezen a héten. Egy sorozat gyilkossal van dolgunk, akinek nyilvánvalóan a fiatal gimnazista lányok a fétise. Lefogadom, hogy a dolog mögött valami balul elsült gimis románc áll. A lúzer kisfiú szerelmes volt a gimi legdögösebb bigéjébe, de az még csak szóra sem méltatta. Mindig csak szívatta, húzta az agyát. A fiú egyszer csak begurult, és olyat tett, amit nem kellett volna. Másnap egy lányt holtan találtak. A fiú egy időre eltűnt a nyilvánosság elől. Aztán egy nap, amikor a fiúból férfi lesz, meglátja azt a lányt a parkban. Felszínre törnek benne a régi érzések. Követi a lányt, és a megfelelő pillanatban berántja egy sikátorba… a többit gondolom, már kitaláljátok. Azt hiszem, ma este sem fogom korán álomra hajtani a fejemet.
- Hogy fogod bizonyítani, ha elkaptad, hogy ő volt? – kérdezte Sam, amikor leszálltunk a Metróról.
- Egyszerűen. – mondtam és megvontam a vállamat. – Lefényképezem. – rá mosolyogtam az öcsémre, ő pedig csodálattal nézett rám. Hát igen. Nem minden kissrác mondhatja el magáról, hogy a nővére egy szuperhős. Hacuka nélkül. Ja meg repülni sem tudok, ahogy pókhálót kilőni sem. Csupán szupererőm van. Nem vagyok földön kívüli, nem csípett meg egy pók sem. Egyszerűen csak egy nap idegességemben túl nagyot csaptam egy asztalra, ami apró darabokra tört, és attól a naptól kezdve erősebb vagyok mindenkinél. Még nem nagyon tudtam eldönteni, hogy ez az erő, áldás vagy átok-e. Egyrészről áldás, hiszen segíthetek a gyengéken, a bajbajutottakon. Másrészről, pedig átok. Mert az hogy néz ki, hogy erősebb vagyok a fiúnál, aki tetszik nekem, vagy véletlenül nem figyelek oda, és valakinek baja lesz miattam. Bár ez hála istennek még nem fordult elő. Remélem nem is fog. Időközben oda értünk Sam sulija elé. Lehajoltam, és adtam neki puszit, persze ő rögtön ellökött, és letörölte a szájfényemet, az arcáról.
- Megtennéd, hogy a suli előtt nem kezdesz el ölelgetni, meg puszilgatni?! Tök ciki. – mondta mogorván, és körbe nézett, hogy megbizonyosodjon senki nem látta iménti akciómat.
- Rendben kis krapek. El ne felejtsd, hogy a bérleted a táskád belső zsebében van. – figyelmeztettem mielőtt tovább indultam volna. Sam tud a képességemről. Nem nagyon tudtam volna előle eltitkolni. Szinte éjjel nappal együtt vagyunk. Nekem kell rá vigyáznom, szóval aligha nem vette volna észre, hogy szupererős vagyok.
Felszálltam a buszra, és tovább olvastam az újságot. Volt itt még rablás, betörés, és valami fura. Két férfiról, és egy nőről írtak. Szemtanúk látták őket, amint a mostanra már halott fiúval kilépnek egy éjszakai klubból. A klub melletti sikátorba találtak rá a tetemre. Csúnyán szét volt marcangolva. Majd ennek is utána járok. – gondoltam magamban. Úgy látszik a mai délutánomat is a könyvtárban, fogom tölteni. Remélem Becky és Jared tud majd segíteni. Ők a legjobb barátaim, és szintén tudnak az erőmről. Velük voltam, amikor az az ártatlan asztal darabokra tört. Sok könyvet kiolvastunk, míg rájöttünk, hogy nem tudjuk mivel állunk szemben, vagy, hogy mitől lett ez a hirtelen erőfejlődés.
Mielőtt beléptem volna a suliba, az újságot a táskám aljába süllyesztettem. Ma elvileg csak öt órám lesz, mert a tesi tanárom síelés közben eltörte a lábát, és jelenleg oda haza próbál felépülni. Aminek persze nem örülök, merthogy nekem, muszáj edzenem, hogy fitt maradjak. Attól hogy az ember szupererős még nem jelenti, azt hogy mindenkit le tud győzni. Mert például ha az illető, akit el akar kapni, futni kezd előle nincs mit tenni, utána kell rohanni. Ami edzés nélkül elég fárasztó procedúra.
- Szép reggelt napsugaram! – hallottam meg az ismerős hangot, és megpillantottam a hang tulajdonosát is. – Mennyit aludtál? Elég ramatyul nézel ki. Mikor adod már be a derekadat, és engeded meg, hogy mi is elkísérjünk, amikor akciózol? – kérdezte Jared, miközben becsukta a képregényt, amit olvasott.
- Helló! – köszöntem, és kivettem a kezéből a képregényt. – Hellboy? Most komolyan Jared! Te nagyon bele ástad magad ebbe a szuperhős dologba. És nem, nem jöhettek el velem. – ráztam meg a fejemet. Még az kéne, hogy bajuk essen. Amúgy is csak láb alatt lennének. Magamra is alig tudok vigyázni, nem hogy még két púp is ott legyen a hátamon.
- Egyelőre maradjatok csak a kutatómunka résznél. A véres ügyleteket bízzátok rám. – néztem fel a képregényből, és undorodva adtam vissza neki. Engem nem kötnek le az ilyen dolgok. Én megélem ezeket, nem olvasok róluk.
- Mondta a tizenhét éves Cassie Harrison. – vigyorgott rám Jared. Megforgattam a szemeimet. Jaj, ne, most jön az a rész, amikor sztorizgatni kezd rólam. – Cassie egy tizenhét éves gimnazista lány. Fiúznia kéne, és a pompon csapatban szurkolni, jó jegyeket vinni haza, és azon morfondírozni vajon a rózsaszín, vagy a vörös körömlakk állna-e neki jobban. De Cassie nem törődik ezzel. Mert ő egy szupererős gimnazista lány, aki csúnya bácsikat és néniket dug rács mögé esténként, míg a többiek otthon húzzák a lóbőrt. A bűnüldözés csökken amióta a jóságos Cassie elkapja a rosszfiúkat. Ránk köszönt egy új Amerika. Igen, hölgyeim és uraim Cassie Harrison, a tizenhét éves gimnazista lány. – a végére Jared már annyira bele élte magát, hogy oldalba kellett böknöm őt, mert nem vette észre, hogy mindenki minket figyel.
- Oké Mr. a sulival kéne foglalkoznod, nem a bűnözőkkel úr, vettem az adást. Igazad van, tényleg. De akkor sem tudom tétlenül nézni, hogy mi folyik a városban. Egyszerűen, muszáj tennem valamit. – bizonygattam miközben beléptünk a kémia laborba.
- Cassie, nem a te dolgod hogy igazságot szolgáltass. Arra ott vannak abba a csinos kis egyenruhába bújtatott felnőttek, akiknek pisztoly pihen az oldalukon, és elvégezték a rendőr akadémiát. – érvelt Jared. Tényleg jó fej, hogy megpróbál lebeszélni a mostanában egyre mindennaposabbá vált titkos tevékenységemről, de nem tudott meggyőzni. Bárhogy is próbálkozik, én szilárdan állok a döntésem mellett. És ezen, semmi sem változtat.
Újabb stóc újságot raktam az asztalra, aztán leültem Becky-vel, és Jared-el szemben, akik éppen elmerültek egy 1998-as újság tanulmányozásában. Nagy szerencsém, hogy ma délután nem volt semmi programjuk, így tudnak segíteni utána nézni ennek az erőszakolós ipsének. Mint korábban már mondtam, szerintem ezt a gyilkolászást nem most kezdte, és ha igazam van, akkor az esetnek benne kell lennie a régi újságokban.
- Találtatok valamit? – kérdeztem, miközben én is kinyitottam egy újságot. Jared megrázta a fejét, és hátra dőlt a székben.
- Nem még nem. De valami azt súgja, hogy hamarosan rá bukkanunk. – mondta Becky, és felnézett az újságból. – Nézd át a 97-eseket!– adta ki a parancsot, és én neki is álltam átnézni azt a kupacot.
Már egy órája ott ücsörögtünk, és még mindig semmit nem találtunk. Kezdtem feladni, amikor Becky hirtelen felkiáltott.
- Megvan! – diadalittas tekintetét ránk emelte, majd olvasni kezdte a cikket. Lélegzet visszafojtva figyeltünk. - Rejtélyes gyilkosság áldozata lett, a 17 éves Maddison Lawrence, a Sacred Heart gimnázium egyik tanulója. A lány holt testére a matematika tanára bukkant rá, az iskola háta mögötti, tanári parkolóban. A halott kém vizsgálata megállapította, hogy a lányt megerőszakolták. Szemtanúk nem voltak, így a gyilkos megtalálása nehéz feladatnak bizonyul. Minden esetre kikérdezik az akkor a gimnáziumba tartózkodó tanárokat, diákokat. – Becky befejezte az olvasást, és rám nézett. – Ezek szerint a Sacred Heart giminél vadászik az a piszok. – állapította meg, aztán az asztalra könyökölt. Látszott rajta hogy teljesen kimerült a kutatómunkától. Vörös haja, ami lófarokba volt kötve, teljesen szétjött. Jared sem nézett ki jobban. Most éppen az asztalon feküdt, a szeme csukva volt, a szája sarkából meg nyál folyt ki. Fúj, gusztustalan! – gondoltam, és kirázott a hideg.
- Hé Jared, ébresztő. – keltegettem, miközben megböktem párszor.
- Csak még öt percet, anya! – jött a válasz. Becky, és én felkuncogtunk, amire már Jared is felkapta a fejét. Körbe nézett, aztán rájött, hogy hol van, és letörölte a nyálat a szája széléről.
- Ideje menni hétalvó. – mondta Becky, és neki állt össze szedni a szétdobált újságokat.
- Köszi, hogy segítettetek srácok. Nem is tudom, mi lenne velem nélkületek. - köszöntem meg nekik, aztán szeretetteljes mosolyt villantottam rájuk.
- Nincs mit. – felelte Jared, aki a kutatás felét végig aludta. Csak mosolyogtam rajta. Már kölyök korunk óta ismerjük egymást. Amikor még apa velünk volt, sokat jártunk át Jared-ékhez. Apa és Jar apja, egy helyen dolgoztak, és jó haverok voltak. Aztán apu egy nap nem jött haza többé. Egy levelet hagyott a munka helyén. Az állt benne hogy egy kis időre elmegy, átgondolja a dolgokat. Ez már több mint tíz éve volt. Nem is emlékszem már az arcára, vagy arra hogy milyen volt. Minta soha nem is létezett volna.
- Vigyázz magadra, Cass! – rángatott vissza a valóságba Becky lágy hangja. – Holnap találkozunk. – köszönt el, majd Jared-el az oldalán elhagyták a könyvtárat.
Ha tetszett írj komit ;)
